A következő írás a Falufejlesztési Társaság és a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat által szervezett NAGYAPÁM HÁZA mester-inas képzésről írt élménybeszámoló, mely elhangzott a program szakmai tanácskozásán 2012. november 8-án Szentendrén.
A Nagyapám Háza pályázatra való jelentkezésemkor reméltem, hogy a program keretében olyan tapasztalatokra fogok szert tenni, melyek további életemben elkísérnek majd és értékesnek minősülnek, bárhova is vessen a sors szeszélye. Bizton állíthatom, nem kellett csalódnom. A nyár folyamán négy élményteli hetet tölthettem el Lénárt István tanyáján Szokolyán. Köszönet illeti ezért a program szervezőit, létrejöttében közreműködőket és Istvánt, aki fogadott és tanított minket; a köszönet talán nem is írja le pontosan, mivel tartozunk mesterünknek.
A Kacár tanya elhelyezkedésénél fogva kiváló lehetőséget nyújt a természeti táj megfigyelésére, élvezetésre, erejének tiszteletére. A Börzsöny vidékének e nyers szépségű tájába illeszkedik a Kacár tanya, mely a helyes természet-ember kapcsolatnak hiteles tanúja. Kívülről nézve kockázat nélkül nevezhetjük e helyet tanyának, de ha mélyre ásunk, ahol tiszta forráshoz jutunk —mely a tanyán egyébként különösen nehéz—, akkor nem elegendő ez a megnevezés, hiszen itt többről van szó, mint unalmas gazdasági kategóriáról. A pontos értékeléshez jelen kell lenni, át kell érezni a hely szellemét, meg kell tapasztalni itt az életet. A Kacár tanya voltaképpen azt példázza, mi az egyetlen elfogadható célja az ember életének a természetben. Ez a kapcsolat tiszteleten és mértéktartó, ésszerű használaton, az élet gyarapításán alapul.
Tevékenykedésünk kezdetén máris egy ciklus végén találtuk magunkat, amint a gondos munkával elvetett, majd életétől megfosztott gabonát a pajtában rendezgettük. A kéverakás közben kezünkben a csúcstechnológiát képviselő, a vető-arató ember által évezredeken át tökéletesített favilla volt. Abban a viszonyrendszerben, mely egészen a közelmúltig meghatározta a mezőgazdaságban dolgozó ember életét, ez az eszköz kétségtelenül a célszerűség és a hatékonyság mintapéldánya. Ezután is sokszor került sor olyan eszköz használatára vagy módszer alkalmazására, mely ma szinte már csak múzeumokban ismerhető meg.
Ilyen volt például a számomra pusztán gyermekkorom emlékeiből felidézhető vályogtégla is, melyet vasi születésem révén csak alföldi nagyszüleim vidékén tapasztaltam meg. István segítségével végre sikerült megismernem ezt az építkezési alapanyagot is pontosabban. A forró napokon újra élvezhettem a vályogház hűvösét is. A sárral való munka inastársaim számára is igen élvezetes volt, hiszen a paticsfal felújítása gyors, látványos és hasznos folyamatnak mutatkozott. Furcsamód a felnőtt ember hozzáállása már nem olyan a sárhoz, mint a gyermeké; hiszen ki nem látott volna sárban játszó, magát vigyorogva bekenő kisgyermeket, ugyanakkor ki az, aki felnőttként nem törölgeti magát bosszúsan, ha ráfröccsen egy kicsi is? Talán azért volt oly élvezetes feladatunk a juhól paticsfalának kijavítása, mert ebben találkozott a mindannyiunkban mélyen jelenlévő játékos gyermek az alkotó felnőttel.
Az alkotó felnőtt egy különös típusa volt segítségünkre ácsmunkáink során. Ekkor a sokat látott öreg találkozott a kíváncsi zöldfülűekkel, akinek tanácsai hol ködösek, hol nevetségesen egyszerűek voltak, mégis szükségünk volt ezekre, mert különben sosem készültünk volna el a csúszótalpas fészerrel. A fával való munka a kéziszerszámok segítségével nem volt könnyű. Számomra ennek legfőbb tanulsága az volt, hogy a technikai civilizációban élő modern embernek vissza kell szereznie uralmát önnön legalapvetőbb eszköze, a keze fölött. Eleinte nem mertem volna mondani egy-egy részfeladat elvégzése után, hogy ez vagy az a kezem munkáját dicséri, de később ez egyre inkább megváltozott.
A tanyán töltött időnk összes fáradsága és az ezzel járó új ismeretanyag legfőbb művünkben, a kerekólban kristályosodott ki. Visszautalnék élménybeszámolóm elejére, ahol azt mondtam, a kezdet bizonyos szempontból a vég volt. A kerekól esetében viszont a vég a kezdet volt, hiszen ennek felépítésével fejeztük be tanyasi heteinket, ám ez az épület a születendő kismalacoknak ad otthont. A népi építészet és gondolkodás szép példája az épület, mely alakja révén biztosítja, hogy az újszülött malacokat nem nyomja össze a koca. Nehéz munka volt ez számunkra, hiszen a rögös földbe kellett alapot ásnunk, köveket hordanunk, felraknunk a vályogfalat, tehát talpától a tetejéig megépíteni az egészet. Véleményem szerint szép munkát végeztünk, ha nem is biztosan külalakjára nézve, de célja és értelme tekintetében mindenképp. Létrehoztunk valamit a tájban a táj alkotóelemeiből építkezve, ezáltal otthont adva a számunkra hasznot hozó élőlényeknek. Ez a szó nemes értelmében emberi feladat, korunk nagy feladata. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezt a feladatot milyen csodálatosan végzi Lénárt István. Ha valaki tanulni akar, bátran fordulhat hozzá segítségért. Hozzá elmehet, hogy megtanuljon kiveszőben lévő technikákat, megtapasztalja a valódi, a természethez ezer szállal kötődő munka és életvitel szépségét és nehézségét. Az esős, viharos napok alatt magunk is láthattuk, milyen mértékben ki vagyunk szolgáltatva a természet erejének és tapasztaltuk milyen érzés az, amikor akár csak egy kis munkánkat is tönkreteszi a természet haragja. Mesterünkre nézve különösen igaznak érzem Arany János sorait és kívánom, hogy mindannyian megértsük ezt az érzést, mely áthatja az olyan ember életét, aki hagyományos vidéki életet folytat, gazdálkodik, építkezik, mint az Arany által említett viharba kiáltó gazda:
„No hát, no!” […] „én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”[1]
