Karácsony előtt két nappal tekintettem meg Nyírő József Jézusfaragó ember című művének színpadi változatát az Új Színházban. Remek színészekkel nagyszerű előadást láthattunk Szőke István rendezésében. Ez a Nyírő-darab egy olyan fontos dologra irányítja rá a figyelmet, mely összefügg a Nemzeti Színház szellemiségének kérdésével éppúgy, mint a magyarság által képviselt érték irányultságával.
Az Új Színház általi őszi bemutató után halhattunk élcelődő liberális kritikákat „kamuszékely” előadásról, a díszleteken való gúnyolódásokról és egy-egy elismerő szót Koncz Gáborról és Mihályi Győzőről. Tették ezt anélkül, hogy a mű érdemi üzenete eljutott volna hozzájuk. Márpedig azt kell, hogy mondjuk Nyírő Új Színházban bemutatott havasi színjátéka számukra is tanulsággal bírhatna. Az, hogy ezt ők nem hallották meg, lényegében annak a különbségnek köszönhető, ami a nép-nemzeti és a liberális szellemiség közt van, és amire a Jézusfaragó ember története is rávilágít.
A történet lényege: Székelyföldre költözik egy gyötrődő lelkületű szobrászművész, Ajnádi Ferenc (Szarvas Attila). Családjával szűkös körülmények közt egyik napról a másikra élnek. A falu közössége tiszteli és próbál segíteni az alapvetően jó szándékú és dolgos, de a helyét nem nagyon találó, lelkében kínlódó művészemberen. A fafaragó megbízást kap, hogy készítse el a keresztre feszített Jézus szobrát a templom oltára fölé. Ő ezt örömmel teszi, az eredmény azonban egy provokatív, riasztó Jézus-ábrázolás. Amikor a plébános (Mihályi Győző) és az egyszerű székelyek ezt meglátják, természetesen nem fogadják el. A fafaragó hiába próbálja magyarázni, hogy ő a szentséget azért ábrázolta ilyen rettenetesre és felkavaróra, mert „ilyen a világ”. Ő végigharcolta a háborút, látja, hogy mennyi szenvedés és képmutatás van a világban, ezért „csak ez hozhatja el a megváltást” – a rettenettel való ilyetén szembenézés.
A szobrász szerint ezért ilyen szörnyű ez a Krisztus-kép. A plébános hangsúlyozza: ez lázítás, az emberek Krisztusban a megnyugvást, a teljességet, a vigaszt kell, hogy lássák, és nem a rettenetet. Ez a feszület tehát nem kell a falunak. A fafaragó művész azonban nem hajlandó másikat készíteni. Betevő falat szűkében a hideg télben egyre rosszabb körülmények elé néz a család. Az egyik székely barát, Éltes Dávid (Almási Sándor) azonban megszánja a gyötrődő lelkületű művészt és felajánlja, hogy jöjjön fel vele a havasokba fát vágni, ő lemond a fizetsége feléről, ha így segítheti a családot. A művész a zordon természetben, a favágó székelyek közt tanulja az életet. Mígnem egy szerencsétlen baleset folytán a székely barát halálosan meg nem sérül. A társak a fafaragót okolják a szerencsétlenségért tapasztalatlansága és az ő szörnyű Krisztus-képe miatt.
A zaklatott művész itt teljesen összetörik, s már Istent tagadja. Ezek után a Nyírő regényeiben visszatérő rabonbánszerű bölcs székely, Üdő Márton (Koncz Gábor) és az árnyékszerűen fel-feltűnő Ártó Mihály (Bicskey Lukács) tanítása vezeti ki szabados gondolkodásából az áldozattá lett művészt. Az a természetesség, ahogy a természettel harmóniában élő havasi ember elbúcsúzik a halálba indulótól, lényegileg alakítja át a jézusfaragó világlátását. Felismeri: a lét egyetemes körforgása ellen nincs miért lázadni. Az a természetes derű, ahogy Üdő Márton elrendezi az élet és halál dolgát, felnyitja a művész szemét. Korábbi énje meghal, s ezzel öngyötrő, saját félelmeiben kényszerűen tobzódó művészete is. Nyilvánvalóvá válik számára: az a Krisztus-kép, amit ő korábban megfaragott, valójában csak saját félelme volt. Azt pedig a közösség oltárára tenni nem más, mint önkény. Az újjászületett jézusfaragó ember ezután már nem a félelemkeltéssel minden áron megbotránkoztatni és téríteni akaró magamutogató művészként, hanem a léttel együttműködő közösség boldog tagjaként áll neki, hogy kifaragja az elhunyt kopjafájára szánt kicsi Jézus szívét.
A fenti történetnek két nagyon fontos tanulsága van. Az egyik: a művészet, ha az egyetemesség útját követi, nem lehet öncélú. Az öncélú művészet lázíthat, provokálhat ugyan az „elgondolkodtatás” jegyében, de semmiképpen nem az egyetemes ember eszménye felé mutat. A másik: a szakmaiság nem minden. Különösen a lelki, szellemi szférát érintő kérdésekben. Amikor a jézusfaragó provokatív szobrát elkészítette, senki nem a szobrász hozzáértését, tehetségét – divatos szóval – „szakmaiságát” kérdőjelezte meg, hanem a szobor üzenetét, tehát annak szellemiségét.
A liberális értékelvűség számára azonban az érték puszta esztétika, a formát előbbre tartja a tartalomnál. Nem törődve azzal, hogy az a művészi alkotás valójában mit is szolgál. Így a liberális szemlélet számára a szándék és az irányultság teljesen az esztétika alá van rendelve. Ajnádi Ferenc művészember Jézus-szobra - modern szóval - az egzisztenciálisan gyötrődő, a liberális szemlélet által válságba került „modern” művész alkotása. A művészé akinek válsága lényegében az időhöz – vagy ahogy a székelyek egykoron mondták az üdőhöz – való nem megfelelő viszonyban keresendő. A művészé, aki először még a léte ellen lázadó énjét faragja meg megváltóként. Míg Üdő Márton meg nem mutatja neki, hogy az elsődleges a Léttel való együttműködés. Nem lehet nem észre venni, hogy Üdő Márton a maga egyszerű székely környezetében életre kelti Az ember tragédiájának üzenetét is. Mondhatni, Nyírő ezen művében az egyetemességet mutatja be egy népi kultúrában.
A Jézusfaragó ember című színmű méltánytalanul nem kap nagyobb figyelmet, pedig magában hordozza mindazt, ami a magyarság értékrendje számára elsődleges kellene, hogy legyen: hogy láthatóvá váljon, mi a fő különbség az embert válságba juttató szemlélet és az emberfeletti ember valódi képe között.
Szelei István
(fotó: www.polgarportal.hu)
