A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja egy hamisságon alapuló ideológia és az erre épülő politikai rendszer terrorjának kíván emléket állítani. Ez a nap azonban kimondva, vagy kimondatlanul, de legalább annyira egy kiállás is. Kiállás egy hamis szellemiség, a „kettős mérce” megtévesztő logikájával szemben.
Ennek a szellemiségnek a sajátos logikája abból indul ki, hogy egyenlőséget hirdet kifelé, miközben a saját érdekeit szolgáló események és emberek egy részét a tabu pozíciójába helyezi. Önmaga „érinthetetlenségét” a fizikai tiltás eszközével kívánja biztosítani. Ennek érdekében létrehozza saját bálványait, dogmáit. Legyen szó ilyen, vagy olyan világnézetről, vagy történelmi tényekről. Ezen „kettős-mérce” mentalitás általában a számokkal próbál operálni s a számokban feloldva megtéveszteni. Az „én tragédiám különlegesebb és szörnyűbb, mint a tiéd”, mert „engem” szisztematikusabban, kegyetlenebbül, „gonoszabb” ideológia alapján üldöztek, mint téged. Ugye mennyire groteszkül hangzik? Holott, lecsupaszítva a kérdést, erről van szó. Ez a szemlélet tudatosan provokál, s be akar vinni az ő játékterébe. Abba a térbe, ahol mesterien tudja a dolgokat irányítani, és az embereket megtörni. Elsősorban tudatilag. Ugyanis, ma nem feltétlenül fizikai terrorral, hanem sokkal finomabb szinten törik meg az emberek tudatát. Aki alá veti magát ennek a játéknak, az ne csodálkozzon azon, hogy legyőzetik. Ellehetetlenítik: kitagadással, vagy a nevetségessé tétellel. Éppen ezért nem számokkal kell versenyeznünk, s valamiféle „ellenbálványt” és ellendogmát építgetni a „kettős mércével” szemben, hisz paradox módon ez csak őt erősíti.
A kommunizmus kapcsán liberális oldalról is érezhető bizonyos fokú „mentegetés”, mondván hogy Marx megállapításai alapvetően helyesek voltak, a társadalmi egyenlőtlenség kapcsán, s amit akart az mégiscsak az emberek jólétét szolgálta volna. A probléma ezzel csak az, hogy itt eredendően egy pusztán materialista, steril lélektelen társadalomképről van szó, minden magasabb rendű vonatkozási pont nélkül. A terror egy ilyen társadalomban kódolva van. A kommunizmus felé törekvő szocializmus minden szavában hazug, hisz az emberi lét teljes el anyagiasítására épül. Kapitalizmusellenes volt, miközben a legdurvább - s mégis alapvetően fenntarthatatlan - „állam monopol-kapitalizmust” hozta létre. A tőkeellenes egyenlőséget hirdette, miközben a fizikai terrorral kikényszerített mesterséges kollektivizmusban saját nómenklatúrájának tőkéjét kovácsolta. Így utólag azt mondhatjuk, hogy a kommunista eszmék nagy megtévesztése csak arra volt jó, hogy a szocialista rendszerek törvényszerű összeomlásával a tőke még nagyobb koncentrációját segítse elő. A globális internacionalizmus hazug rendszere azonban nemcsak fizikálisan pusztított, hanem elsősorban lelkiekben.
Így a 100 milliós fizikai áldozat mellett meg kellene említeni azon „túlélt” milliókat, akiket generációkra rontott meg lelkileg a kommunizmus. Ebben pedig paradox módon élen jártak az úgynevezett puha diktatúrák. A magyarokat például Rákosi sztálinista rendszerében nem tudták annyira tudatilag megtörni, mint a Kádár éra nyákos-hazug, langyosan megalkuvó, elvtelen világában. Ahogy Kádár személye is elválaszthatatlan volt az árulástól, (1944-ben párttársait árulta el, majd a negyvenes évek végén Rajkot, s ’56-ban Nagy Imrét) ugyanúgy a magyar társadalmat is átitatta a kacsintós kedélyes Kádár gyönge lélekáruló jelleme. Ezen mentalitás kapcsán megjegyezzük, hogy az MSZMP főtitkára magát eufemisztikusan csak a „jó kompromisszumok robotosának” nevezte. Ezen „jó kompromisszumokkal” azonban az emberek lelkét adta el egy tányér gulyáslevesért. Miközben ha lehet ezt mondani, folyamatosan zsarolták, lelki terrorban tartották a társadalmat. Gondolkodásában megbontották, önbecsülésében megtörték. Tudatilag szolgai szintre süllyesztették. A teljes kiszolgáltatottság állapotában érte a nemzetet a rendszerváltás. Mondhatni a kommunizmus nem volt másra jó, minthogy anyagilag és tudatilag is „leszanálja” a társadalmat. Tömegeket áldozott fel a lélektelen munka oltárán.
A kommunizmus, - mint az idő ura a görög mitológiában – felfalta gyermekeit. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Azonban, látni kell, hogy a kommunizmus dogmái mögött lévő szellemiség ugyanúgy ott van máshol is. Ma liberális dogmákat hoznak létre, tabukat, s a „politikai korrektség” ítélete kegyetlenül lesújt arra, aki nem áll be a sorba. A kommunizmus egyenlőséget hirdetett, de az egyenlőbbek uralmát szolgálta. A liberalizmusnak a szabadság és függetlenség a jelszava, miközben ezzel csak az ember gazdasági és tudati függést leplezi. Ma a kalapács „a politikai korrektség”, a sarló a „kettős mérce”. A mitológiából azonban tudjuk: Kronosz sarlójával elválaszthatja ugyan az eget a földtől, ítélő kalapácsával pedig lesújthat ugyan, de végül Zeusz legyőzi őt.
