A gazdaság sok évezreden keresztül helyi, lokális gazdaság volt. Legjellemzőbb típusa a hagyományos parasztgazdaság, ahol a parasztcsalád minden szükségletének kielégítését a családtagok közös munkájával működtetett „háztáji” gazdaság szolgálja. Még száz éve Magyarországon is, a parasztgazdaságok zöme csak „sót és petróleumot” szerzett be a boltból, minden más a saját gazdaságból került ki. A parasztportán szükséges ipari munkát is (házépítés, ruházat, szerszámok készítse, stb.) nagyrészt a családtagok maguk végezték a család számára. A hagyományos parasztcsaládon belül olyan munkamegosztás volt, melyet a nemek és az életkorok határoztak meg. A hagyományos parasztcsalád munkamegosztása a testvériségen alapult: a családtagok nem „számolnak el” egymással – „te ennyit köszönhetsz nekem, én meg annyit neked”, hanem a kölcsönösség testvéri elve érvényesül. Nagyobb munkáknál a közösség kalákaszerű munkaszerveződése szintén ezen organikus elvek szerint működött, mindenféle pénzügyi haszon s kamatos gondolkodás nélkül. A kalákában való munka ugyanis szintén a közösségen belüli kapcsolatok kölcsönösségén alapult, közvetítői elszámolás nélkül.
Ez a testvéri nemzetségi szemlélet az, mely a családok közössége számára önszervező erőt és védelmet nyújtott. És alapját adta annak a népi ideának, melyben a ’30-as évek falukutatói is egy egészséges társadalmi szerveződés gyökereit keresték. A zöldség és gyümölcstermesztő kistáji szövetkezetek „Kert-magyarországában” meg kell látnunk azt az egyetemes alapelvet, mely koroktól és a társadalomszerkezet változásától függetlenül érvényes: a tényleges önfenntartás, a valós szabadság alapelvét. Egy közösség ugyanis nem lehet szabad, ha a közösség tagjai a létfenntartásukhoz szükséges erő nagy részét a függősítő monopóliumoktól kölcsönzik. A különféle energiamonopóliumok mellett különösen fontos kérdést ölel fel a pénzügyi intézetekhez való viszony megváltoztatása. Természetesen e szemlélet nem azt jelenti, hogy a pénz, mint közvetítő elem ne lenne jelen, azonban a közösség létfenntartásának és így az egymás közti viszonyoknak nem az a meghatározója. A „háztájiban” megtermelt zöldségek és gyümölcsök, a felnevelt állatok egy része természetesen piacra kerül, azonban ez helyi piac, ahol a pénzforgalom zajlik. Így a pénz, mint közvetítő eszköz, szintén a közösség kezében marad. Pontosabban a közösségen belül tud áramlani, erősítve, semmint gyengítve a közösség önszervező, önálló létfenntartó képességét. Ugyanez érvényes a kis- és középvállalkozások ipari termékeire is, akik lehetőség szerint közvetlenül lokális, tehát az előállító által leszállítható távolságban értékesíti áruját, minél kevesebb közvetítő elem beiktatásával. Organikus családi és közösségi szemléletben ugyanis a munkaerő és árucsere elsősorban a közvetlenségen alapul. Ez az emberi viszonyok és kapcsolatok helyi kezelését is jelenti. Itt gazdasági értéket csakis a közvetlenül elvégzett munka jelent, ahogy a lelki értéket is a nyílt, képmutatástól mentes emberi kapcsolatok. E kettő dolog ugyanis összefügg. Egy társadalmi közösség anyagi értékeihez való viszony és azok kezelése csak leképezése a lelki kapcsolatoknak. Amennyiben egy társadalmi közösségben az anyagi értékek területén túlsúlyba kerül a közvetítő, kereskedő elem, akkor a valósan elvégzett munka nem lesz arányban annak társadalmi értékével. Itt nem pusztán arról van szó, hogy minél több kézen megy át valami, annál több, nem valós, tehát pusztán közvetítői díj kerül az árura, hanem a kereslet-kínálattal való manipulácó lehetősége is megnő az energiaforrások és az energia útjainak ellenőrzését végzők kezében. Valami létrehozása, megtermelése a befektetett munka és az anyag szerinti értéket képvisel. Az erőforrások csapjainak és az erő útjának ellenőrei természetszerű célja azonban, hogy egyre inkább virtualizálják, relativizálják az anyagi értékeket. A megtermelt javak és a munkaerő áramlásában résztvevők minél inkább kiszolgáltatottjaivá válnak ezen ellenőröknek, függésük annál inkább nő. Mivel a pénz maga is energia így annak útját biztosító pénzügyi rendszerek csatornáinak és a forrás csapjainak ellenőrei hatalmat képviselnek. Minél erősebben kötődik valaki egy központosított, tehát monopolizált energiastruktúrához, fizikai függése annál nagyobb. Legyen szó közvetlen energiáról, mint a kőolajszármazékok, elektromosság, vetőmag, vagy virtuális energiáról, mint a pénz, és az azt szolgáló közvetlen és közvetett nemzetközi hatalmi intézmények. Egy önfenntartó valóban szabad szellemű közösség nem téveszti meg magát az energia forrásait és útjait ellenőrzőket szolgáló kommunikációs monopóliumoktól. A valódi hatalmat birtokló monopóliumok célja ugyanis, hogy az emberi közösségek tagjait egyenként kézben tudják tartani, s ha kell egyénenként megtörni. Minden igyekezetük éppen ezért arra irányul, hogy a közösség „vesszőnyalábba” ne szerveződjön. Legyen szó egy felülről szervezett korporatív, avagy egy alulról szerveződő organikus nemzetségi közösségről. (Ez utóbbi az egykori székely székek rendtartásához hasonlatos, mely a józan közösségi tudatosság és önvédelem tekintetében a kárpát-medencei népközösségén belül a legtovább őrizték meg immunitásukat.)
Mára nyilvánvaló, hogy a több évszázados folyamat eredményeképpen az államok sem urai maguknak, hanem ezen nem állami monopóliumok kiszolgáltatottjai, kiszolgálói. Az állam mára nem saját eredendő feladatát végzi, hanem azzal szembefordult. Az állam a legtöbb esetben a társadalom immunitásának és egészségének biztosítása helyett a sejtek burjánzásához asszisztálására kényszerül a legjobb szándékok ellenére is. Köszönhetően azon struktúráknak melybe belekényszerült. Az energia útjait és a közvetítő erőt jelentő pénz forrását ellenőrző csoportok így teljes felügyelet nélkül tevékenykednek. Mivel azonban e csoportok túlélésüket a számok birtoklásából nyert hatalomban látják, a társadalmat a végtelen gazdasági növekedés illúziójának bűvöletébe ejtik. A gazdaság így virtualizálódik, a tényleges munka és az érték fényévnyire kerül egymástól. Ez a feszültség fizikai és lelki értékválságot hoz létre. A korlátait vesztett kamatos szemlélet ugyanis végletes kettősségbe szorítja az ember lelki és fizikai szféráját. Így az egészség elveszik. Az eredmény: egység helyett kétség, egészség helyett félelem. A kamatos szemlélet érinthetetlensége – tehát istenítése – mögött ezen szemlélet képviselőinek természetes magatartása, a védekezés rejlik. A közvetítő erő monopóliumának ellenőrei természetszerűleg a félelmet és a kétségeket erősítik a társadalomban, hisz saját „láthatatlanságukat”, azaz érinthetetlenségüket ezzel akarják biztosítani. Ez az ember természetes létével szembemenő torz szemléletet a hamis szabadság eszményét hirdető különféle ideológiák humanista köntösben jelentkezik. Megvezet, megtéveszt, hisz ő maga láthatatlan a felszíni szemfényvesztésben öntudatát vesztett, szétaprózódott társadalom számára.
Az emberi közösségek szétaprózódásának egyik fő oka, hogy az ember a teljesítmény, a növekedés bűvöletébe esett. Ezért kell meglátnunk az organikus népi szemlélet irányát. A mennyiség helyett a minőségi szemlélet alapját. A népiség számunkra nem anakronizmus, hanem épp az idő ciklikus, tehát örök szemlélete szerinti létfelfogás. Nem a „fenntartható fejlődés” globális, hanem az élhető jelen lokális szemlélete. A fenntartható fejlődés fogyasztói kényszere ugyanis egy lineáris, az egyetemes elvekkel szembemenő létszemlélet, mely a számok fogyasztása kényszerében az érzékek végtelen hecceléséből nyeri az erőt. Ennek felismerése ösztönöz minket arra, hogy a magyar kulturális hagyományokon keresztül egy egyetemes elveken alapuló egészséges társadalomszemlélet irányába mutassunk. E szemlélet kétségtelen, az úgynevezett „népiség” gondolatának része, a középkori hungarus, tehát a kárpát-medencei népek kulturális és történelmi sorsközösségének szemléletében. A népiség számunkra nem mennyiségi, hanem minőségi fogalom. Így a francia forradalmon alapuló értékegyenlősítő szemlélettel összeegyeztethetetlen. A népiség minőségi felfogása számunkra sokkal inkább egy fundamentális egyensúly irányába mutató szemlélet, a társadalom különféle szintjén létezők közti összhang, mely az általuk természetszerűen kialakított rendezett hierarchiában valósul meg.
Rendező elvünk a társadalom önszervező erőinek felélesztésére irányul. A XXI. Század elejére ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmi egyenlőséget és szabadságot hirdető liberális ideológiai alapvetések nem a függetlenség, hanem a függés elősegítését szolgálják. Az emberi „szabadságot” és „jólétet” biztosítani hivatott intézmények egyre komplexebb struktúrái pedig a társadalmi integritás helyett annak széttöredezését segítették elő. A „népuralomba” vetett hit dogmatikus felfogása ugyanis nem a szabadság, hanem az emberi önkény uralmát szolgálja. A népi egyenlősítés ideája ugyanis önmagában nem a szabadságot, hanem a szétszóródást szolgálja. A minőségi egyenlősítés fogalma megtévesztő. A mi alapvetésünk éppen ezért nem az egyenlőség, hanem a társadalom különféle szintjén létezők közti összhang biztosítására az egyensúly fenntartására az önszervezés és integritástudat ösztönzésére irányul. Ennek része a föld elidegeníthetetlensége, mint az ott élő népközösség identitásának, összetartozásának alapja, biztosítéka. Ahogy a fa életrevalóságát a gyökér földdel való kapcsolatától függ, ugyanúgy a társadalom életképessége is. Ahogy a kilúgozott földben a mesterséges tápoldatokkal nevelt növény önregeneráló képessége és életereje csökken, s léte a magtermelő vállalatok hibridizáló függésébe kerül, ugyanúgy egy hibridizált társadalom is elveszti önállóságát. Tömege nőhet, de az élet minősége lecsökken. Egy természet szerinti társadalom azonban nem az időt áruba bocsátó tömegszerűség félelmét, hanem a folytonosságban rejlő öröklét egészségét szolgálja. A „harmadik út” nem a kettő közti csapongás, hanem a kettő élő, aranyarányban lévő egysége.
Minél nagyobb a kiszolgáltatottság, annál nagyobb az éhség
A fogyasztói társadalom az éhség fenntartásán alapszik. Illetve az éhség különféle irányú felélesztésén. A vélt vagy valós igények megszerzésének vágya ugyanis éhség. A nyugati társadalmakban már rég nem arról van szó, hogy alap élelmiszer gondok lennének. A költségek jó részét az úgymond "rezsi" viszi el. Rezsi, azaz az ember életkörülményeinek fenntartásának rezsije. Mindez egyre több energiába kerül. Pontosabban egyre többet kell fizetni érte. Nevezetesen: gáz, villany, üzemanyag a gépjárművekbe. Illetve üzemanyag az államba. Ez utóbbi üzemanyag neve: adó.
E mögött egy valami áll: a hatalmas energiafelhasználás. Az életszínvonal fenntartására fordított energiát ugyanis valahonnan ki kell nyerni. Minél több technikai eszköze bír az ember - ami egyrészről megkönnyíti életét annál több energiát kell felhasználnia annak fenntartására és üzemeltetésére.
Ha az emberi munkaerő használata csökken is a technikai társadalomban, a felhasznált egyéb energiáé nő. Ehhez ÉGETNI kell. Az égéssel pedig akaratlanul is melléktermék szabadul fel, ami leterheli az élő környezetet. Ezen égések jó része ugyanis csak azt szolgálja, hogy az ANYAGCSERE gyorsuljon. A világgazdaság arra van beállítva jelenleg, hogy minél gyorsabb legyen az anyagcseréje. A pénzügyi monopóliumok globális hatalmának növekedésével azonban egyre nő függés és a kiszolgáltatottság. Ezzel együtt pedig az éhség is egyre nagyobb. A kiszolgáltatott ember ugyanis kielégíthetetlen. Álságos az a felfogás, ami úgy akarja csökkenteni az éhséget, hogy közben egyre nagyobb kiszolgáltatottságba sodorja az embereket. Érvényes ez a magtermelő monopóliumokra éppúgy, mint a bankvilág fogyasztói hiteleire. Azt kell meglátnunk, hogy a függés erősítésével nem csökken az éhség hanem csak növekszik. És a spirál nem áll meg, a kamatos szemlélet célja ugyani az, hogy az ember érzékét a végtelenségig heccelje, saját túlélési, növekedési kényszerében.
Szelei István
