Napjaink közbeszédének divatos fogalmává vált a „kultúrharc” kifejezés, melyet egy bizonyos világnézeti kör direkt politikai célzattal, mint „Kulturkampf” emleget. Azt próbálva elhitetni önmagukkal és környezetükkel, hogy a magyar társadalomban tapasztalható világnézeti szembenállás kizárólagosan politikai természetű és a „háborút” egy bizonyos politikai kurzus generálja. Azt a hamis ideát keltve, mintha a jelenlegi politikum nélkül a társadalom egy boldog kulturális együttélés szivárványos világában élhetne. Ki kell azonban mondanunk: a valódi világnézeti harc nem a politika szintjén folyik. A politika azt csak felhasználja, s ilyen meg olyan színbe öltözteti. Alföldi sok vitát kiváltott rockopera rendezése kapcsán is ezt kell meglátnunk.
A liberalizmus „egyenlősége”
Európában és Magyarországon értékrendbeli szembenállás van. A liberalizmus áll szemben a tradícióval. De mit jelent a tradíció? Természetesen nem azt, amit a liberális felfogás gondol erről, tehát pusztán a régi szokások megőrzését, vagy valami „maradiságot”. És nem is a kultúrák és bizonyos társadalmi csoportok, nézetek önkényét. A liberalizmus szelleme ugyanis azt sugallja, hogy az egyén és az úgymond kisebbség jogai folyamatos veszélyben vannak a nacionalizmus és a különféle vallási és társadalmi csoportok lehetséges önkényétől. Ezen logika alapján az egyén szembe van állítva a közösséggel, a kisebbség a többséggel; így minden közösség potenciális veszély mellyel szemben védelem kell. Ezt a „védelmet” a liberalizmus a társadalom identitásképző alapegységeire irányuló folyamatos és egyre mélyebbre hatoló bomlasztással kívánja biztosítani. Magyarul, az egyén világnézeti szabadságának liberális biztosítéka az emberi kapcsolatokból épülő szervezetek folyamatos belső bomlasztásának biztosítása. Paradox módon így érthető meg az is, hogy az úgymond „liberális értelmiségi elit” miért védi, sőt táplálja, oly vehemensen a társadalmi kapcsolatok különféle bomlasztó erőit.
A magát szabadelvűként meghatározó liberalizmus ugyanis „vallási” dogmává tette az „egyenlőség” fogalmát. Egy fogalomnak van minőségi és mennyiségi oldala. Minőségi értelemben az egyenlőség az azonos természetű, tulajdonságú jelenségek egy szinten kezelését jelenti. Mennyiségi értelemben azonban minden egyenlőnek tekinthető, tehát azonosnak. Ezen mennyiségi egyenlősítés a tömegre fókuszál. A tömegelvűség a minőség dimenzióját, nemcsak figyelmen kívül hagyja, hanem annak meglátását is gátolja. A liberalizmus egyenlősége tehát egysíkú. És ez az egysíkú egyenlőségszemlélet társadalmi dogmává lett, amit a demokráciával leplezve a világra ráerőltetnek. Ezzel azonban az azonosítás képességét ölik ki az emberekből. Az azonosítás, mint a különböző minőségű dolgok láthatóságának tiltása a társadalom szervezetében, a sejtek közti kommunikációban az azonosító képességet bomlasztja. Mivel az immunitás alapja az azonosító képesség, nem nehéz meglátni, hogy aliberalizmus a társadalom immunitását pusztítja. Paradox módon, a hirdetett egyéni jogok így önkénybe fordulnak, s a „szabadság és egyenlőség” hamis dogmája a sejtek közti káoszt, az önpusztítást és a különféle élősködők és vírusok terjedését idézi elő. A liberalizmus ugyanis a minőség és mennyiség keresztszemléletétnélkülözi, hisz zsigerből üldöz mindent, ami a kereszttel kapcsolatos.
A kereszt szemléletében ott a (centrális) közép, ahonnan a dolgok minősége és mennyisége egyben láttatik. Ennek híján a hirdetett fogalmak kifordulnak önmagukból: a szabadság így önkényt az egyenlőség pedig a legnagyobb társadalmi egyenlőtlenséget idézi elő. Természetesen a kereszt is önkénybe fordulhat – ahogy a középkorban erre volt példa – amennyiben a hierarchikus rend nem a minőség szerinti valóságot tükrözi és a kereszt, mint jelkép nem az egyetemes ember szellemében jelenik meg. A fent említett tradíció kereszt szemlélete tehát semmiképpen nem az a torzkép, melyet a liberalizmus mindig és mindenkor megfogalmaz a keresztséggel. (Erre eklatáns példát láthattunk az „István a király” című rockopera legújabb rendezésében is.) A liberalizmus egysíkú egyenlőségszemlélete miatt a kettősséget nem képes egyben, a kereszt képében látni. Így természetes módon, a tradíció szemléletét is kényszerűen lerántja egy alacsonyszintű vonatkozási rendszerbe és extrém szélsőségekkel példálózik. A liberális világszemlélet számára kényszerűen minden önkényes, ami nem illik bele a világképébe. Paradox módon az úgynevezett „szabadelvűség” lényegében egy zárt gondolkodás, mely az egyenlőség és szabadság hamis ideájába van zárva. Liberális alapvetésből kiindulva így minden kényszerűen torzképben jelenik meg. Többek között ez az, ami miatt vonzódik a liberális művészet és kultúra az extrém, groteszk lelki kifejezési eszközökhöz és módokhoz. Mivel lényében célja a bomlasztás, eszköze gyakran a szélsőséges viselkedések bemutatásában való tobzódás és az ezáltal való figyelemfelhívás.
Fontos megemlítenünk, hogy a liberalizmus társadalmi lelki erejét az üldözöttekből nyeri. A liberalizmusnak mindig kell egy kisebbség – s ha nincs, akkor kreál –, akire hivatkozva erőt meríthet. Ehhez a pszichológiai hátteret az üldözés és üldözöttség vallásos kultusza biztosítja. Létrehozza saját „liberális misztériumait”. Célja pedig az, hogy a misztériumjátékokhoz minél többen asszisztáljanak a színpaddá tett média „közvélő” közönsége előtt.A liberális kultúra tehát lényegében vallás. Az önmagukat felvilágosultaknak bélyegzők vallása. Ez a vallás uralja ma Európát. A liberális hegemónia alaptétele a kereszt nélküli szabadság, egyenlőség és testvériség. Ezzel szemben áll a magát nehezen definiáló, de a tradícióra nyitott Európa.
A kereszt egyenlősége
Európában az azonosítás és az önazonosság fő problémáját nemcsak a liberális bomlasztás jelenti, hanem maga a kereszt szemléletének tisztázatlansága is. A kérdés ugyanis nem az, hogy felületesen fogunk egy kereszt jelképet, vagy Európában úgy általánosan a kereszténységet tesszük meg értékrenddé. A kereszt szemlélete nem politikai és egyházi és még csak nem is vallási kérdés: világnézeti kérdés. A világnézet pedig a kultúrán keresztül jelenítődik meg, s adja tovább azokat a jeleket, melyek a társadalom gondolkodását meghatározza. A minőség és mennyiség napszerű keresztjének eszmeiségét nélkülözve a kultúrára sokan a „szabadelvűség” nivelláló szemléletében tekintenek. A minden jó, csak művészi legyen azonban hamis hozzáállás. Nem mindegy ugyanis az irányultság, hogy mire mutatunk. Itt nem arról van szó, hogy kényszerűen betiltunk valamit, hanem, hogy minek adunk teret irányadó plénum előtt és minek nem. A liberális közbeszéd dogmatikus, sablonos fogalmi kereteiben ez a kérdés kényszerűen a piros vagy narancsos, netán jobbikos különbségek szintjén marad. Holott a világnézeti törésvonal nem felületi szinten van. Világnézeti értékrend vállalása, a különbségtétel kimondása és az irány felvállalása nélkül nincs önazonosság. Önazonosság nélkül pedig nincs azonosító képesség, nincs immunitás. Immunitás nélkül pedig káosz van. (A jelenlegi EU vezetés ezt nem látja. Nem láthatja, hisz egy liberális világnézet uralja, melynek érdeke a népek immunitásának csökkentése – természetesen a szabadság és egyenlőség nevében.)
A keresztben való egyenlőség nem valami bárgyú kereszténység kell, hogy legyen, kiszolgáltatva annak alanyait egy újabb önkénynek. A napszerű keresztség integritásában a szervezet sejtjei közt, az ember és ember közti viszonyok is napszerűek, tehát a maguk minősége szerinti helyükre rendeződnek. Az egység szemléletét a sejtek és szervek közti arányos viszony tartja fenn. A kéz nem akar fej lenni, s a fej sem gyomor. Egy vírussal pedig nem bánnak a sejtek úgy, mintha oxigén lenne. Más hasonlattal élve: a keresztség minőségi szemléletében, ha mocsarat csapolnak, ott nem a békák érdekeit nézik. Az egyenlőség nevében pedig nem a patkány szőrét fényesítik. A liberalizmussal szembenálló tradíció számára az egyenlőség nem pusztán mennyiség, hanem mennyiség és minőség együttesének valósága; avagy a keresztség napszerű valósága.
Unjuk a politikát? Kultúrharc egy rockopera tükrében
A színházak részben a modern világ templomai is, ahol világnézetet közvetítnek. Ezért nem mindegy, hogy egy színház mit közvetít. Persze, mindenki a saját templomában azt mond, amit akar. De azon nincs mit csodálkozni, ha például Jupiter szentélyébe nem olyan főpapot tesznek meg, aki Róma ellen lázít, s mindenáron szobrokat akar döntögetni. A Nemzeti Színház kapcsán is ezt kell látnunk. Azon sem kell csodálkozni, hogy egy ellentmondásos történeti eseményről szóló rockopera liberális szemléletben liberális módon lesz megrendezve. Az más kérdés, hogy az „ősvallást” kutató szerző, hogy lett öntudatlanul is a liberalizmus szolgájává. A kultúrharc szempontjából az „István a király” ügye a törésvonalak mélyét és az ott lévő minőségi zavart tárja fel előttünk.
Aki a Katolikus Egyház történetét kicsit is ismeri, nem újdonság számára a keresztény hittel való hatalmi visszaélések sora, ahogy az sem, hogy a latin kereszténység felvétele egyben egy új államrend nem vértelen úton történő kiépítését is jelentette. Mégis azt mondhatjuk, Alföldi „István a király” rendezése teátrálisan "kiönti a gyereket a vízzel". A fent leírtak alapján nem is várhattunk mást, esetleg kevésbé erőltetett liberális toposzokat. A kérdés sokkal inkább az, hogy vajon Szörényi Levente István történelmi alakjával szembeni ellenszenvének ezen extrém rendezés általi kihangsúlyozásával – ha már 1983-ban nem azt hallotta ki a közönség, amire ő gondolt – mit akart szolgálni? Az úgynevezett ősemlékezet felélesztése ugyanis transzcendenst nélkülöző alapon nem lehetséges. Szörényi úgy akarta a latin kereszténység erőszakos térítésével szembeni álláspontját kifejezésre juttatni, hogy olyannak adta a rendezést, aki nemhogy Istvántól és az egyháztól, de Koppánytól és a táltosok világától is távol áll.Alföldi csak azért nem lesz „pogány” és az úgymond „ősvallással” egy platformon, mert mondjuk, nem szereti a kereszténységet. Olyan ez, mintha egy fanatikus ateistát neveznénk ki fő táltosnak. Ezen minőségi zavar szó szerint meg is jelenítődik a rendezésben egy utcai punk képében. És ez rámutat arra is, hogy az „ősvallást” kereső, magát néhol jobboldalinak nevező ember hogy szolgáltatja ki magát – akaratán kívül – szolgai módon a liberalizmusnak. A tradíció szemléletében semmi nem öncélú, mert minden a nap körül forog. Az öncélú liberalizmust eszközül hívó akaratosság csak dacos rombolást és kiforgatást eredményez. Szellem és a jelképek tekintetében egyaránt. A liberalizmustól le kell választanunk magunkat, nincs összemosás. Vallásoktól függetlenül. Annál is inkább, mivel a liberalizmus által képviselt mennyiségi egyneműsítés a tradíció magját még hordozó hagyományos vallásokat és egyházakat is belülről emészti. Amennyiben az irány mindig a napszerűség, a dolgokat minőségükben a maguk helyén és nemében kezeljük. Az egyetemesség minőségi szemléletében ugyanis a látszatra azonos, de különböző természetű dolgok nem kerülnek egy szintre. Így elkerüljük azt is, hogy például egy mély átlátással bíró táltos révületét az öntudatlan punk felszínes tobzódásával azonosítsuk.
Szerző: Szelei István
Képek forrása:
1. Szegedma.hu
2. Matula.hu
3. Tutiblog.com
