Most, az LMP kettészakadása és a különféle, magát rendszerellenesnek feltüntető facebook-mozgalmak, mint például a Milla, valamint a tipikusan konformista fiatalok vezette diáktüntetések idején észre kell vennünk egy érdekes jelenséget: egy új liberális generáció bontogatja szárnyait. Azt kell, hogy mondjuk, ezek liberális fiúk-lányok inkább állnak közel Cohn-Bendit 68’-as generációjához, mint a korábbi elitista liberális párthoz, azaz a magyar urbánus hagyományba illeszkedő SZDSZ-hez. Egy radikális zsargont idézve, az „ÁVH-s apa, SZDSZ-s fiú és LMP-s unoka” kifejezés jól rávilágít ugyan arra a sajátos transzfigurációra, amire Károlyi Mihály és a polgári radikálisok szellemisége képes volt a XX. században, de nem igazán állja meg a helyét. Ez az új kozmopolita, neoliberális generáció itthon kétség az LMP-ben öltött elsőként testet. Egy tipikus, műanyag-zöld színekben feltűnni igyekvő, magát „másnak” feltüntető, de ideológia, tehát zászló nélküli pártban, amelynek talán csak a vezetője, Schiffer András volt az egyetlen, aki ezt a zöldszerű másságot komolyan próbálta venni. Valljuk meg őszintén – a gyakran liberálisok által a radikális jobboldalra vonatkoztatott hasonlattal élve -, ha valami úgy néz ki mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, s úgy repül mint egy kacsa, az nagy valószínűség szerint kacsa. Az LMP-ből kiszakadt platform balra tolódása beismerése annak, amit eddig is tudtunk.
Az LMP-s tagok nagy része életstílusát és megjelenését tekintve nem nagyon különbözik sem a nemrég feltűnt Millától sem pedig más interneten szerveződő liberális csoportosulástól. Ezen fiatal generáció arculata tipikusan a nyugat-európai városi középosztály liberális fiataljainak életérzését hordozza magán. A konformizmus lázadó generációja ez, akiknek, nemrég még hangoztatott szlogenje, a „nem tetszik a rendszer”, azért pardox, mivel lényegében ők maguk képviselik a rendszert. Azt az európai liberális értéknélküli rendszert, ami ma ide vezetett. Az értéknélküliek, a „zászló nélküliek” rendszere ez, a kozmopolita, gyökértelen Európa új generációjáé. Az új generációé, akikre különösen jellemző a korábban csak egy szűkebb, viszonylag jol körülhatárolható csoportot meghatározó gúnyos cinizmus, a mindenen való viccelődés, mindennek leszólása, nevetségessé tétele és tagadása. A tagadás kultuszának új generációja ez, mely lényegében a ’68-asok világának terméke. Azzal a különbséggel, hogy amit tesznek, már jórészt nem intellektuális, valamilyen szinten elvszerű talapzatról teszik, hanem teljesen érzelmi alapon. Ez már egy idea nélküli liberális generáció.
A ’60-as évek nyugati fogyasztói társadalmában az elidegenedés, az egzisztencialista szorongás hatására feléledt lázadás kezdetben a zene területén indult, majd 1968-ban a politikum területére ért az egyetemi diák-mozgalmak képében. Ezen mozgalmak alapvetően baloldalinak nevezhetőek voltak, a maguk trockista, maoista idealizmusukban, kapitalizmusellenességükben. Azonban mivel minden spirituális alapot nélkülöztek - részben a nyugat-európai egyházak és vallások kiüresedésének is köszönhetően -, e lázadás a puszta tagadáson kívül nem tudott pozitív értéket felmutatni. Az a generáció később belesimult a korábban szídott rendszerbe, s lényegében hozzájárult egy még inkább technokrata bürokratikus rend kiépüléséhez. A cél nélküli baloldali lázadás ugyanis paradox módon csak az elgépiesedést gyorsította fel.
A baloldali lázadás tagadó kultusza alapvetően különbözik a tradícionális értelemben vett „jobboldali lázadástól”. A tradícionális lázadók számára a szabadság az erők uralásáról szól, s nem azok öntudatlan szabadjára engedéséröl, az erőknek való kiszolgáltatásról. A baloldali lázadók számára a különféle drogok használata is éppen ezért csak a szabadságérzet egy szurrogatuma volt, egy öntudatlan belemerülés az erők vilagaba. A ’68-as fiatalok nagy része ugyanis nem csak, hogy belesimult abba ami ellen látszólag lázadt, hanem annak még inkább kiszolgálója lett. A jelenlegi Európai Unió vezetőit jórészt ma ők adják.
Egy részük megmaradt ugyan lázadónak, s a zöld mozgalmak élére állt, mely lényegét tekintve azonban szintén az üres tagadást képviseli. A liberális zöld mozgalmak ugyanis paradox módon épp azon erőket szolgálják, amik ellen szavakban fellépnek. Tudatosan, vagy tudattalanul, de a lobbiérdekek eszközévé váltak. Egy népi szemléletű, környezetével harmóniaban élő, lokális szemléletű ember például kimondatlanul is „zöld”, anélkül, hogy kiállna látványosan tüntetni. Miközben a legtöbb, a bálnák és a libák jogaiért tüntető liberális zöld köszönő viszonyban sincs a környezettel. Ugyanez érvényes egyébként a különféle kisebbségek jogaiért protestáló liberálisokra is. Teljesen életidegen, balga jogvédelemröl van sokszor szó, melyek azért karosak, mert más, rajtuk keresztül beáramló erőknek nyitják ki a kaput. (Lásd például a méhek „védelmében” betiltani szándékozott csávázási módszert, mely akcióval épp a génmanipulációs törekvéseknek nyit kaput.) Összefoglalva: a legnagyobb „zöld” megtévesztés az, mikor az ember nem veszi észre, hogy a környezettel harmonikus szemlélet csakis a lokalitásból indulhat ki. Gyökértelen, kozmopolita „zöldség” csak műanyag tud lenni.
A magasabb rendű transzcendentális vonatkozási pont hiánya esetén egy lázadás merő tiltakozásban merül ki. Legyen szó társadalomról, vagy a környezet védelméről. Az ezredforduló utáni felgyorsult internetes világban az általános feloldódás kiteljesedett és létrejött a magát szabadnak vélő modern konformista, „klikkelgetős” ember, akit a panelszerű trendi stílusok keretei határoznak meg.
A globalizmus egzisztencialista válságában minden divatszerű tud lenni - még a válság is, és a lázadás is. Mindent a trendiség határoz meg, így pardox módon a képmutatás elleni rendszerellenes lázadások is képmutatóak lesznek. Így a ’68-as lázadók világának retró-lázadói már jórészt azzal sem bírnak, mint elődeik. Az álság és az üres lázadás mélypontja ez, ahol a divatos lázadó virtuális trendi figurává süllyed. Sablonszerű gondolkodásában nincs semmi előremutató, csak a steril önérdek, vagy a semmi lázadása. Ez utóbbira jó példa a HaHa nevű diákmozgalom, amely említést sem érdemelne, ha nem lenne eklatáns példája ezen a kortünetnek.
A konformizmus másik példájaként említhető a különféle ifjúsági szervezetek tagjainak egy része, akik hangsúlyozottan pártoktól függetlenül egy kvázi technokrata, szellemiség nélküli menedzserszemléletet képvisel. Ez utóbbi szintén a tradicionális gyökerekkel való kapcsolat egyik kerékkötője. Opportunizmusuk, értéknélküliségük átitatja a legtöbb ifjúsági mozgalmat és politikai formációt. Ilyen értelemben az antitradicionális liberalizmus ott van mindenhol, hisz egy generáció problémája. Európa, sőt a világ problémája ez.
Hangsúlyoznunk kell, azonban, hogy létezik egy valódi jobboldali értékeket magában hordozó ifjúság is – ha nem is szervezetten-, akik érdeklődést mutatnak azon horizontok iránt, amit általában a tradíció világának szoktunk nevezni. Azon nem-konformista fiatalok jobboldali lázadói ezek, akik a politikai pártoktól szintén függetlenül, ott vannak a társadalom különféle rétegeiben. Ők nem pártokra mondanak nemet, hanem a liberális társadalmi „rendre”, és általában a tömegelvűségre. Az ő nemet mondásuk különbözik a most kibontakozó liberális mozgalmak és az avitt képmutató szocialista és monopolkapitalista törekvések nemtelen nem-mondásától. Hiába azonban a szándék, a „minőség forradalmához” zászlóra van szükség. Zászlóra és spirituális alapú valódi jobboldali rendi mozgalmakra. Olyan mozgalmakra van szükség, amelyeket nem a mennyiség, hanem a minőség határoz meg. Értékelvű, összetartó jobboldali közösségek kellenek, melyek valódi „nemes” lelkületükkel erősíthetik a társadalom immunitását és így segíthetik annak tudatosságát.
Forrás: Polgár Portál
