„Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik, megtalálták.” (André Gide)
„A földkérdést sem kizárólagosan gazdasági, sem szociális szempontból nem helyes megítélni, bár mindkét síkon a kisbirtokrendszer javára üt ki az ítélet. A földkérdés nemzeti kérdés, s e főbb szempontnak minden ellenérvet és ellenállást legyűrve kell érvényesülnie. Az idő arra int, hogy a magyarokat begyökereztessük a magyar földbe. A kenyérkereső szükség mindenkit elűzhet az ősi földről, szétbonthat régi társadalmi egységeket is, csak a föld embere marad otthon, ő valóban hazát foglal, mikor védi és megtartja tulajdonát.” Az idézet Barankovics István és Dessewffy Gyula Az Ország Útja című folyóiratának szerkesztőségi álláspontját fogalmazta meg egykor.
Az „Örök Magyarország” gondolatát hirdették, s lám, 1938-ban hirdetett elveik mennyire időszerűek a külföldiek térfoglalásának alkonyán. Az új földtörvény nemzeti alapra helyezi a magyar agráriumot. Hiszen a kormány a magyar gazdáknak szánja a magyar földet, s a Nemzeti Vidékstratégia a kis- és közepes agrárvállalkozásokat kívánja megerősíteni. Ebben a modellben a nagyobb gazdaságok is megtalálják majd a helyüket, de nem lesznek kvázi-kiváltságaik, mint eddig. Nem bérelhetnek hatalmas állami területeket szinte ingyen, mint a szocialista kormányok idején. A haszonbérleti pályázati rendszer javarészt a kis gazdaságok és az agrárközéposztály földéhségét csillapítja. Nem túlzás azt állítani, hogy Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter egyedül többet tett az ágazatért, mint összes elődje együttvéve. Dübörög a föld.
A kabinet véget vet a zsebszerződések korszakának. Ezzel a nemzeti kormány átvezeti a magyar mezőgazdaságot a második évezredbe. Földvédelem, agrárökonómiai ésszerűség és a gazdálkodás hagyományos felfogása ötvöződik e javaslatban. A földtörvény tervezete ugyanis a helyben lakó gazdákat részesíti előnyben: az adott birtoktól számított húsz kilométeres körben élő földművesek vásárolhatnak majd területet. „Az a föld jó, amelyik hallja a kakasszót”, szól a közmondás, vagyis a községhez, tanyához közelebbi földeket jobban műveli a gazda, mint a távoli határban lévőket. Ezt a népi tapasztalaton alapuló javaslatot terjesztette országgyűlés elé a Vidékfejlesztési Minisztérium. Minden malom a maga kerekére hajtja a vizet: a bírálók csak mondják a magukét. Pedig csak értelmezniük kellene a szöveget, s akkor nem döngetnének nyitott kapukat ez esetben sem.
„A magyar paraszt nem szereti a jelszavakat.” - írta Györffy István A néphagyomány és a nemzeti művelődés című könyvében. A föld népének tudós ismerője találóan jellemezte a magyar gazda lelkialkatát. Századokon át barázdálta a falu emberének homlokát a kortesek skandálása. Ma sincs ez másként. A néppárti politika és a populista demagógia között a különbség nemcsak a hangvételben, de tetterőben is megmutatkozik. Míg az előbbi több évtizedes szellemi örökséget mozgósítva földtörvényt alkot, addig az utóbbi csak a gyűlölet magvait hinti, puszta közéleti haszonszerzés reményében. Mint az LMP. Kajászón érdekes volt látni, amint egyik képviselője együtt fenyegette a pályázaton földet nyert gazdákat a Fejér Szövetség decibell-nagyhatalom hordószónokával. Pedig az 1260 megkötött szerződésből csak mintegy fél tucat vitatott, nem több. Ugye milyen meglepő? Mindenki azt hiszi, hogy rengeteg esetet kifogásolt a sajtó, noha csak néhány ügyet kreált. Ezeket veszik elő újra és újra, s úgy tálalják, mint új „botrányokat”. Hitelesebbek lennének a „földvédők”, ha csupán a kifogásolt kontraktusok felbontását szorgalmaznák, de kibújik a demagógia szöge a közéleti haszonszerzés zsákjából. A magukat „földvédőknek” nevezők és politikai hátországuk kiöntené a fürdővízzel a gyereket is. Aki ocsút vet, gazt arat.
A 2012. december elsején tartott kajászói gazdafórumon is leginkább politikai aktivistákat lehetett látni, meg néhány marginalizálódott, és most helyét kereső 2006-os „Kossuth téri” demonstrátort. A mosolyfakasztó folklór csúcsa volt, amikor Boór Ferenc főszervező István király képe előtt dicsérte a Koppány Csoport jelen lévő tagjait, miközben a Magyar Nemzeti Gárda néhány egyenruhás tagja Szabó Rebekát is megtapsolta. Persze elhangzott José Bové francia szélsőbaloldali EP-képviselő példát adó neve is. Ebben a légkörben olvasták fel Ángyán József fideszes képviselő üdvözlő üzenetét, aki betegségre hivatkozva, távolmaradt a rendezvénytől. Lám, lám, ebbe már ő is belebetegedett!
Hiszen van, aki a parlamenti patkó jobb oldalán ül, ám sajnos szerencsétlen nyilatkozatokat tesz földügyben. Ángyán József egy őt bíráló cikk kapcsán támadta a szerzőt dörgedelmesen. A publicisztika „megrendelt” mivoltát emlegetve célozgatott valami sanda, mögöttes dologra. Bizony, bírálták a professzor tételeit, s a liberális LMP-vel, valamint a szélsőbaloldali José Bové francia EP-képviselővel tartott közös fellépését.
Ha elviekben nem is jutnánk dűlőre vitapartneremmel, távol esne tőlem, hogy - oda nem illő módon - Richard Field LMP-közeli amerikai üzletember nevét emlegessem a volt államtitkárral kapcsolatban. Csak azért, mert elempés körökkel mutatkozik együtt. Ez legalább annyira lovagiatlan szereptévesztés lenne, mintha - példának okáért – valaki tanárként hivatalos egyetemi email címét politikai tevékenységhez használta volna.
És ha már a lovagiasság és szereptévesztés szóba került, felmerül a kérdés, minek nevezzük azt, ha valaki XXI. századi La Mancha-ként lóra kapva, másokat lóvá téve beporoszkálja a vidéket? Az agrárium témájában már csak a szélmalmok lebegnek a szeme előtt. „Forradalomról” ábrándozik, miközben kormánypárti képviselő az Országgyűlésben. Aki ilyen gyakran ölti magára a „hitelesség” márkajelét, az szemtől-szembe álljon a gazdák elé. Vágja a szemükbe, mint az ellenzék, hogy vissza kell venni tőlük a haszonbérletbe adott földeket. Mert amíg ez nem történik meg, minden szava csak „parasztvakítás.”
Vass Krisztián
