Sajátos hazai jelenségnek mondható, hogy a hazai közéleti-politikai csoportosulások meglehetősen nehezen tudják elhelyezni önmagukat a jobb-baloldalt szimbolizáló képzeletbeli egydimenziós koordináta rendszerben. Érdekes, hogy a rendszerváltás előtt ez a kép sokkal tisztább volt, a közelmúltban pedig mintha ezen a téren teljes káosz uralkodna a fejekben.
Honnan is ered a jobb- és baloldal szétválasztása? 1789-ben ült össze a francia Rendi Gyűlés, az États Généraux, ami gyorsan át is alakul Alkotmányozó Nemzetgyűléssé. Az ülésrend úgy alakult, hogy a monarchisták, a konzervatív értékek őrzői foglaltak helyet a terem jobb oldalán, míg a radikális eszmék képviselői, az alkotmányos királyság hívei, a girondisták, a jakobinusok a bal szárnyon. Ettől az időszaktól kezdve különböztetjük meg a jobb- és baloldalt. Voltaképpen létezett baloldaliság már 1789 előtt is: például az angol forradalom idején Cromwell környezete, a kerekfejűek, a levellerek, a diggerek egyértelműen baloldaliak voltak, ámbár ekkor még nem hívtuk őket így. A baloldal modern formájában a XVIII. századi filozófiai eszmék hatására forrta ki magát, elsősorban Franciaországban. Az úgynevezett Nagy Francia Forradalom adta az alapot a XIX. és XX. század legtöbb nagy horderejű baloldali „izmusához”. Ezen néhány év alatt alakult ki a nacionalizmus, a sovinizmus, s néhány évtizeddel később a forradalmi eszmékből nőtt ki a szocializmus, a kommunizmus, vagy az anarchizmus is.
Sokan most biztosan csodálkoznak, hogy miért sorolom a nacionalistákat a baloldaliak közé. A nacionalizmus mai modern formájában a forradalmi korszakot követő Napóleon Bonaparte uralma alatt kristályosodott ki.
A nacionalizmus princípiuma a nemzet. Nem a középkori értelemben (ami lényegében a mai nemesség-fogalmunkkal ekvivalens), hanem modern jelentésénél fogva, azaz az etnikai hovatartozáson alapulva. Aki nacionalista, azt vallja, hogy egy adott nemzet tagja, bármilyen mentális képességekkel is rendelkezik, többet ér, mint egy másik nemzet szülötte. Aki nacionalista, csak azt tudja elképzelni, hogy az országa élén annak többségi etnikumához tartozó államfő (király, vagy elnök) álljon. Ez a hagyományos jobboldali értékekkel bizony ellentétes. Az autentikus jobboldal nemzetek feletti dinasztiákban gondolkodik, nem nemzeti királyban. A jobboldal nem ragaszkodik a nemzetállamhoz (a történelemben nincs példa „tiszta” nemzetállamra), inkább nagy birodalmakban, vagy kisebb fejedelemségekben (amelyek többé-kevésbé megfelelnek a mai régióknak) gondolkodik.
A liberalizmus mellett sem mehetünk el szó nélkül. Mint meghatározó „izmus”, a fentiekben taglalt korszaknál korábban keletkezett, a XVII. századi angol filozófus, John Locke munkásságától szoktuk datálni. Azonban szintén baloldalon kell elhelyeznünk, hiszen az égvilágon semmilyen hagyományos értéket nem kíván megőrizni. A mesterséges, utópisztikus egyenlősdi, vagy a közösségből-családból kiszakított individuum minden, csak nem hagyományos érték.
Számos történelmi helyzetben volt rá példa, hogy a konzervatívok átmenetileg egy platformra helyezkedtek a liberálisokkal, ám ezek legfeljebb alkalmi kompromisszumos szövetségnek tekinthetők.
A francia forradalom tehát – mint azt a fentiekben említettem – a politikai paletta felosztása szempontjából választóvonalnak tekinthető. 1789 előtt szinte minden államtípus, minden rezsim jobboldalinak mondható, még akkor is, ha a „jobboldali” terminus ilyen jelentéstartalommal azokban az időkben nem létezett. Ehhez szorosan kapcsolódik az a tény, hogy amíg baloldalon a XVIII. századtól kezdve megszületnek a nagy elméleti alapvetések, Rousseau, Marx, Engels stb. munkái, addig jobboldalon jóval kevesebb ilyen tartalmú anyagra hivatkozhatunk. Egész egyszerűen nem volt szükség a jobboldal meghatározására, hiszen az maga volt az élet. A konzervatív értékek, a politikai hagyományok adottak voltak, azokat nem kellett összefoglalni. Természetesen születtek kiváló munkák, de több ok vezetett ahhoz, hogy ne váljanak annyira ismertté, vagy népszerűvé, mint a baloldali művek.
Ennyi összefoglaló után érdemes megvizsgálni, hogy mit is értünk baloldal és jobboldal alatt.
Nézzük először is, hogy mi volt eredetileg a francia forradalmárok célja! Ezt gyorsan össze lehet foglalni. Ugyanis akárhogyan is vizsgálódunk, a baloldal nem akart mást, csupán leváltani az elitet.
Megfigyelhetjük a későbbi baloldali-szélsőbaloldali mozgalmak kitűzött céljait, de mindig arra lyukadunk ki, hogy bedobtak ugyan jó néhány megvalósíthatatlan jelszót, de miután ezen frázisok bevetésével elkergették az „ancien régime”-eket, maguk ültek be a hatalomba, gyakorta minden addiginál kegyetlenebb rémuralmat gyakoroltak; vagy, ha erre nem is került sor, a jelszavaikat valahogyan elfelejtették megvalósítani. Ha megkísérelték is valóra váltani az egyenlőséget, az annyiban merült ki, hogy mindenki egyenlővé lett a nyomorban.
A baloldali szónokok szeretnek arra hivatkozni, hogy a baloldal egyik legfontosabb ismérve az úgynevezett szociális gondolat, azaz a szerényebb anyagi körülmények között élők felkarolása, a nyomor eltüntetése, a vagyoni különbségek csökkentése, törekvés egy jóléti állam megteremtésére, az életszínvonal emelése. A baloldal ehhez eszközül az egyenlősítés – ma már tudjuk, hogy megvalósíthatatlan – utópiáját választotta.
A jobboldal azonban nem feltétlenül utasítja el a szociális gondolatot. A jobboldal célja egyáltalán nem az, hogy minél erőszakosabb elnyomást gyakoroljon a perifériára szoruló társadalmi rétegeken. Egészen egyszerűen a tradíciót, a hagyományt, a hagyományos értékeket kívánja megőrizni. Számos történelmi példa van arra, hogy a jobboldali rezsimek ugyanolyan elszántsággal vállalták fel a szociális eszmét, mint a baloldaliak.
Így lehet tehát körvonalazni a jobb- és a baloldal szembenállását. Egyszerű, mint az egyszeregy: a jobboldal a hagyományőrzés, a baloldal a hagyományokkal való leszámolás.
Azonban a hazai közéletben ez a klasszikus felállás némiképpen árnyalódott a két világháború közötti időszakban. A történet a Monarchia utolsó évtizedeire vezethető vissza. Ady Endre már ekkoriban a „hárommillió koldus országának” hívta hazánkat, többek között a magyar vidék életszínvonalának látványos zuhanása miatt. A keletkező társadalmi problémákat a trianoni katasztrófa tovább súlyosbította.
A „harmadik utat” vizionáló „népi írók” mozgalmának meghatározó tényezője volt az urbánus-agrárius, városi-vidéki lakosság közötti feszültség erősödése. Éppen ezért nem tudták elfogadni az urbánus, Nyugat-barát, városi gyökerű liberalizmust. Ugyanakkor nem tudtak azonosulni a szocializmussal és a kommunizmussal sem, hiszen ezen eszméket az ország közvéleménye Kun Bélával és a Tanácsköztársasággal azonosította. A Horthy-rendszer nacionalizmusa többé-kevésbé hatást gyakorolt a csoportra, de természetesen számos ponton kritizálták a fennálló rendszert. Az így körülhatárolt nézeteket nevezték aztán „harmadik útnak”.
A népi írók mozgalma semmilyen szempontból sem volt egységes. A társaságban helyet kaptak olyan személyek is, akik közel álltak a nyilas-hungarista csoportokkal, de olyanok is, akik az illegális kommunistákkal.
Az irányzat meghatározó művei közé számított Szabó Dezső: Elsodort falu (1919), Németh László: A minőség forradalma (1933), vagy Illyés Gyula: Puszták népe (1936) című munkái. Olyan nevek fémjelezték a harmadik utat a fent idézett szerzőkön kívül, mint Móricz Zsigmond, Veres Péter, Darvas József, Tamási Áron, Erdélyi József, Sértő Kálmán Féja Géza, Sinka István, Kodolányi János vagy Erdei Ferenc.
Az 1943. évi szárszói találkozótól kezdve némi balrafordulás tapasztalható a népi írók vonalán, ami a háborút követően folytatódott.
A népi írók mozgalma részben politikai, részben irodalmi színezetű volt. A politikai vonalat a háború után a Független Kisgazdapárt, illetve a Nemzeti Parasztpárt vitte tovább, azonban a „beszalámizásukat” követően a politikai aspektus elhalványodott. 1956-ban néhány napra ismét előkerült a népiség, de a Kádár-érában visszatért a szépirodalom világába.
A népi eszme nagy újjászületésének tekinthető a rendszerváltás hajnalán a Lakiteleki találkozó 1987-ben. A népiség fontos alappillére volt az MDF első korszakának.
A népi gondolat egyik meghatározó megjelenítője Csurka István író és politikus lett. Az MDF-fel történő szakítását követően a MIÉP jelszavában jól visszaadta a népi eszme lényegét: „Se nem jobb, se nem bal keresztény és magyar.” 2006-ban a Jobbikkal megvalósított választási szövetsége a „MIÉP – Jobbik a Harmadik Út” nevet viselte; bár a kampány során a Jobbik hangja erősebbnek bizonyult a klasszikus harmadik utas retorikánál.
Miután 2004-re az MDF végérvényesen eltávolodott a népiségtől, a Dávid Ibolya pártelnök politikáját kritizálók megalakították Lezsák Sándor vezetésével az ún. Lakitelek-munkacsoportot. Lezsákot, az MDF alapítóját, emiatt kizárták a pártból, valamint a parlamenti frakcióból is. Ekkor a munkacsoport tagjaival megalakították a Nemzeti Fórum nevű szervezetet, amely 2006-ban együttműködési megállapodást kötött a Fidesz-MPSZ-szel.
Létezik-e tehát harmadik út? A válasz ennyi fejtegetést követően sem egyszerű. Ha ragaszkodunk a bipoláris bal-jobb szisztémához, akkor természetesen nem. Azonban amennyiben több dimenzióban kívánunk gondolkodni, akkor miért ne lehetne árnyalni a politikai palettát? A népiség rengeteg tartalékot rejt magában, ami a XXI. századi hazai politikai világába új színt vihet.
