Trianoni emlékművet avattak nemrég a főváros XIV. kerületében, a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében. A hazánk területét feldaraboló békediktátumra emlékeztető alkotás egy turulmadarat ábrázolt. Az ellenzék hevesen tiltakozott a köztéri szobor ellen.

A turul – ha a madárról van szó, így, kisbetűvel; ha a dinasztiáról, nagy kezdőbetűvel – a rendszerváltás óta számos alkalommal került viták kereszttüzébe. Pedig bizonyos értelemben nemcsak magyar jelkép, hanem megtestesíti a teljes európai, illetve nyugati kultúrkört.

Ugyanis számos nemzet és kultúra használ ősidők óta valamilyen ragadozó madarat jelképként. Ami lehet sas, vagy sólyom; egy-, vagy kétfejű. Miért pont ragadozó madár? A Nap miatt. Ugyanis a ragadozó madarak repülnek legmagasabbra a sikeres vadászat érdekében, megközelítve – legalábbis a földfelszínről nézve – a Napot.

A nap-szimbólumok értelmezéséhez meg kell értenünk, hogyan gondolkodott az ősidők embere. Az ókori kultúrákban kiemelt jelentősége volt a férfi-női erők egyensúlyának. A tradicionális szimbolikában a hímnemű napsugár megtermékenyítette a nőnemű földet; a szoláris erő a tellurikus principiumot; ahogyan a férfi is a nőt. Mindkét nemnek megvolt a hagyományos szerepe. A Nap istene ennélfogva szinte mindig férfi volt, a Földé és a Holdé pedig nő. Apollón és Héliosz; illetve Gaia; továbbá Szeléné. A négy őselem közül a tűz szimbolizálta a Napot. A fémek közül az arany jelképezte égi csillagunkat. Ennek az alapvető jelképrendszernek volt az egyik összetevője a ragadozó madár. Nem más ez, mint az ősi harmónia férfi komponense.

A mediterrán és a nyugati kultúrkör minden népe tisztelt valamilyen húsevő madarat. Egyiptomban Hórusz istent sólyom jelképezte, gyakorta ábrázolták sólyomfejű, embertestű alakként. Hórusz sólymának létezett kiterjesztett és oldalt tartott szárnyú megjelenítése is.

Az ókori görögöknél Zeusz jelképe a sas. Pindarosz és Ovidius írásai szerint Zeusz sas formájában rabolta el Aigina nimfát. A hellászi mitológiával párhuzamba lehet állítani a rómait, ahol Iuppitert szintén sas szimbolizálja. A legiók zászlóvivői, a „signiferek” sast ábrázoló jelképet vittek a csatába, gyakorta díszítve villámokkal, amik szintén a villámokat szóró főistent jelképezték.

Az ősi Perzsiában Ahura Mazda főistent kiterjesztett sas szárnyakkal, emberi testtel- és fejjel ábrázolták. Már az ókorban megjelent a sas kétfejű változata. A legrégebbi ismert ábrázolása a mai Törökország területéről került elő, a hettita korabeli üyüki palota domborművén látható. 

A kétfejű sas a középkorban Bizánc és a Római Szent Birodalom (ismertebb nevén a Német-Római Birodalom) jelképeként vált ismertté. Szimbolikájában a római hagyományok továbbörökítésének grafikai ábrázolása volt a cél: az egyik fej Rómát jelentette, míg a másik Bizáncot, illetve a német államokat. A bizánci kétfejű sast vették át az ortodox keresztény államok, így Oroszország, Montenegro és Szerbia, illetve később Albánia is. Mind a négy ország a mai napig használja a „Doppeladlert” címerében.

Más nemzetek megelégedtek egyfejű sassal is, Németország, Ausztria és Lengyelország is ragadozó madárral szimbolizálja nemzeti identitását. Napóleon idején Franciaország jelképei között is kiemelt helyen szerepelt a sas; ebben a korszakban a római birodalmi eszme örökségét igyekeztek hangsúlyozni.

A szoláris húsevő madár eljutott a tengeren túlra is, az Egyesült Államok címerállata a fehérfejű halászsas, Mexikóé egy kígyóra vadászó sas. Megtalálhatjuk a ragadozó madarat a Közel-Keleten is, Egyiptom és Szíria nemzeti jelképei között.

Mindezek alapján leszögezhetjük, hogy szinte geopolitikai jelképpé nőtték ki magukat a sasok és társaik; az egyetemes emberi kultúra fontos szimbólumaivá.

A fentiekhez hasonlóan nekünk is megvan a saját, Napot szimbolizáló ragadozónk. A „turul” szó török eredetű, sólymot jelent. A Szeldzsuk Birodalom alapítója Togril bég volt – akinek a jelképe éppen egy kétfejű ragadozó madár –, az ő neve is erre a szárnyasra utal. Az oguz türk törzsből származó uralkodó nevének persze több írásmódja is ismert, tekintettel arra, hogy a korabeli forrásokban használt arab ABC nem tartalmazott magánhangzókat. Ezért valójában csak úgy írták: „tgrl”. A dinasztia-alapító nevének éppen ezért több változata is ismert: „Togrul” (kaukázusi-azeri kiejtés), „Tughril” (perzsa-arab kiejtés), „Tugrul” (oszmán kiejtés; érdekes, hogy pont ez áll legközelebb a „turul” kiejtéshez) stb.. Az Oszmán Birodalom alapítójának, Oszmán bejnek apja szintén „sólyom” volt: „Ertogrul”. Azt jelenti: „hím sólyom”. Ennek a névnek a modern változata ma is gyakori török név: „Erdoğan”. A modern török nyelvben a sólyom ugyanis „doğan”. A kazah nyelvben ugyanez „тұйғын” (ejtsd: kb. „tujghün”).

Egy turul Emese álmában jelent meg, s megtermékenyítette őt. Itt persze ismét a Nap-jelkép kerül előtérbe, hiszen az égből érkező madár adja a születendő uralkodó – Álmos, illetve leszármazottai, a Turul-nemzetség – jövőbeli szakralitását. Az ókori-középkori uralkodóknak szükségük volt egyfajta égi legitimációra.

A legrégebbi ábrázolások kiterjesztett szárnyúak. A honfoglalás korából a két legszebb turul-ábrázolás Rakamazról és a karos-eperjesszegi lelőhelyről került elő. A XIV. századi Képes Krónikában viszont oldalnézetben, zárt szárnyakkal ábrázolta a művész; bár a miniatúrák hitelessége megkérdőjelezhető, tekintettel arra, hogy a honfoglaló őseinket 400 év távlatából örökítette meg.

A turul reneszánsza a XIX. század végén, a millenniumi ünnepségek idején érkezett el. A legnagyobb turul-ábrázolásunk Bánhida, a mai Tatabánya fölé magasodik; a honfoglalás idején zajlott bánhidai csatának állították emlékül. Ez a historizáló-romantikus vonásokkal bíró, kitátott csőrű, karmaiban kardot tartó alkotás mintául szolgált hazánk legimpozánsabb turul-szobrainak: így a budai várban, vagy a Ferenc József-hídon (ma Szabadság-híd) találhatóaknak; továbbá egy sor további műnek, amelyek Enyingtől Szegedig ékesítik köztereinket.

A rendszerváltást követően ismét népszerű szimbólum lett. 2001-ben a Nemzetbiztonsági Hivatal (az Alkotmányvédelmi Hatóság jogelődje) címerébe Árpád-vágásos címerpajzs, valamint egy (tatabányai stílusú) turulmadár került.

Az ellenzék szerint vállalhatatlan. Vajon miért? Pontosan nem tudnám megmondani. Talán ők sem.

Sokak szerint azért, mert használta a Nyilaskeresztes Párt - Hungarista Mozgalom 1944. október 15. és 1945. április 4. között szimbólumként. Valójában ezen rövid időszak alatt – amikor „az oroszok már a spájzban voltak” – nem született olyan jogszabály, amely rendelkezett volna a turulról, mint jelképről. A legfontosabb, illetve a leggyakrabban használt jelkép – voltaképpen pártjelvény – maga a nyilaskereszt volt. A „nemzeti madarunk” sokkal ritkábban jelent meg.

Sárdobálás helyett inkább büszkén kellene rá tekinteni; egyszerre jelképezi magyarságunkat, európaiságunkat és az ősi erők harmóniáját.

Koncsek Krisztián

(képek: Marczali Henrik: Nagy képes világtörténet, Tolnai Világtörténelme, Képes Krónika CD-ROM, Wikipedia.org)