2011 januárjában jelent meg az interneten Peter Joseph nagy port felkavaró dokumentumfilm-trilógiájának harmadik része Zeitgeist: Moving Forward címmel. A mű kritikával illeti a jelenleg elterjedt gazdasági-pénzügyi módszereket.
Néhány felvetett gondolat mellett nem tudtam elmenni. Nehéz lesz rövidre fogni, hiszen egy közel három órás alkotásról van szó.
Személy szerint vegyes érzelmekkel fogadtam a Zeitgeist mindegyik részét. Egyrészt jogos kritikákat sorakoztat fel, létező problémákra hívja fel a figyelmet; másrészt viszont itt-ott némileg csúsztat és pontatlan; illetve számomra kissé naiv és utópisztikus elképzeléseket kínál fel megoldásképpen a vázolt anomáliákra. Vitaindítónak kiváló anyag, ugyanakkor nem véletlen, hogy az antiglobalista körök, valamint az összeesküvés-elméletek rajongói számára alapművé vált.
Most inkább azokkal a részekkel foglalkoznék, amik monetáris kérdéseket érintenek. Biztosan mindenki emlékszik rá, hogy annak idején az első epizód a kereszténységet érintő kritikájával keltette a legnagyobb visszhangot. Hiába, az utóbbi kétezer évben ezzel lehet a legtöbb érzelmet kiváltani…
Bár már a 2007-ben kiadott filmben is érintik az amerikai jegybank, a Federal Reserve (FED) szerepét, a témát csak a következő opuszban dolgozták ki aprólékosabban. A 2008-ban napvilágot látott Zeitgeist: Addendum a dollár fedezet nélküli – vagy ahogyan hivatalosan hívjuk, résztartalék-rendszerű – kibocsátásának problematikáját feszegette. Ez már megérne egy külön posztot, de most foglalkozzunk a legutóbbi epizóddal!
A film négy különálló részt foglal magában, ebben hasonlít az előző epizódokhoz. A négy egység akár külön dokumentumfilmként is megállná a helyét – tekintve, hogy a témájuk meglehetősen eltérő –, persze a rendező koncepciója az volt, hogy az első két részbe foglalt diagnózisra az utolsó kettő adja a gyógyírt. A film elején például megismerhetjük a magyar származású kanadai orvos, Máté Gábor gondolatait.
Számomra a II. rész az érdekes, ami a „Social Pathology” (Társadalmi kórtan) címet viseli. John Locke-on keresztül jut el Adam Smith-hez, kritizálva a szabad versenyről szóló elméletét. Úgy gondolom, hogy ezen már túl vagyunk. Szerintem azt többé-kevésbé mindenki belátja, hogy a „laissez faire” eredeti formájában tarthatatlan.
Ezt követően egy érdekesebb kérdés merül fel, ami baráti beszélgetéseim során már jó párszor a célkeresztbe került. A film szerint:
Manapság nem a valódi jólétet mérik, hanem a GDP-t az inflációt, a fogyasztói árindexet stb.
Miért, hogyan lehetne mérni megfoghatatlan fogalmakat? Azt mérünk, amit tudunk, egzakt számokkal könnyebb dolgozni. Rögtön hozzá is teszik:
Az Egyesült Államokban a GDP 17 %-át teszik ki az egészségügyi kiadások. Az USA gazdaságának jobb lenne, ha az egészségügyi szolgáltatások tovább nőnének.
Ez így ebben a formában nem igaz. Ez csak egy szám. Ideális esetben az emberek többnyire egészségesek és csekély összeget kell költeni egészségügyre. Akkor van a legnagyobb baj, ha a lakosság beteges, de mégis kevés összeget költenek rájuk; ahogyan azt számos afrikai-ázsiai országban tapasztalhatjuk. Az sem jó, ha sokat költünk, bár annak több oka lehet: beteges a társadalom; nem beteges, de túl sok gyógyszert fogyaszt; vagy indokolatlanul finanszíroznak szükségtelen kiadásokat. Ez nálunk, a 700 ezer rokkantnyugdíjas országában különösen élő probléma.
A gondolatmenet konklúziója:
Ha távolabbról szemléljük, láthatjuk, hogy a GDP nemhogy nem tükrözi a valós közegészséget, hanem többnyire kifejezetten az iparág eredménytelenségének és egyben az életminőség romlásának a mércéje.
Mint azt az előbbiekben vázoltam, nincs így. Ez csak egy szám, ebből még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.
A jelenlegi rendszer nem termel profitot az életek mentésével, egyensúly létrehozásával, illetve igazságosság, vagy béke elérésével.
Durva leegyszerűsítés: talán az építőipar, a textilipar, vagy az élelmiszeripar nem teremt értéket és profitot egyszerre? Nélkülük azért nehéz lenne elképzelni az életet.
Más szóval a globális piaci rendszer azon a feltevésen alapszik, hogy mindig lesz elég termékkereslet társadalmunkban ahhoz, hogy elegendő pénz áramoljon körbe olyan ütemben, mely képes fenntartani a fogyasztás folyamatosságát. És minél gyorsabb a fogyasztás üteme, annál nagyobb az úgynevezett „gazdasági növekedés”. (…) Szóval, hogyan is lehet az a rendszerünk, amely egyre nagyobb ütemű fogyasztást követel, bármivel is takarékos, „gazdaságos”? (…) A piaci rendszer célja valójában épp ellenkező azzal, amit egy valódi gazdaság képviselne, amely nem más, mint a szükségletek kielégítésére alkalmas anyagok termeléséhez és elosztásához használt javak hatékony és figyelmes kezelése. (…) Egy véges bolygón élünk, véges erőforrásokkal.
Ezzel a gondolatmenettel viszont valóban azonosulni tudok. A gazdasági fejlődést a GDP növelésében látjuk, pedig egységnyi mennyiségű lakosnak egységnyi mennyiségű szükségletei vannak. Éppen emiatt fog újabb és újabb válságokat generálni a rendszer. A termelés növelésével nem feltétlenül teremtünk valódi értéket, legfeljebb a környezetünket tesszük ki felesleges terhelésnek. Magyarországon persze összetettebb a helyzet, hiszen mi seregnyi szükségletből importra szorulunk, illetve problémát jelent a munkanélküliség; amire a GDP-növelés rövidtávú megoldást biztosíthat, de ne térjünk el a tárgytól!
Van egy régi mondás, ami szerint a versenyző piaci modell „készíti a lehető legjobb árut, a lehető legalacsonyabb áron.” Technikailag lehetetlen, hogy a legjobbat termeljük bármiből, ha a cég fenn akarja tartani a versenyképességét, és megfizethető is akar maradni a fogyasztó számára. Valójában minden, ami készül, és eladásra szánt a globális gazdaságban, azonnal elavult abban a pillanatban, ahogy elkészül, hiszen matematikailag lehetetlen, hogy technológiailag a legfejlettebb, leghatékonyabb, és ráadásul stratégiailag fenntartható termék keletkezzen. Ez abból a tényből adódik, hogy a piacgazdaság megköveteli a „költséghatékonyságot”, vagyis, hogy csökkentsék a költségeket a termelés minden egyes fázisában. Munkabérektől kezdve, az alapanyagok és a csomagolás árán keresztül szinte mindennel spórolni kell.
Ez viszont ismét egy merész kijelentés: a jó gyártástechnológiának éppen az a titka, hogy viszonylag olcsón törekszik magas minőségre. Ma már Kína sem a silány áruiról híres-hírhedt, sőt, a termékei jelentős hányadát éppen a csúcstechnológia teszi ki. Bizonyos minőségi szint alatt elég nehéz terméket eladni. Ugyanakkor a vázolt probléma valós, nemcsak a tartós fogyasztási cikkeknél, hanem például az élelmiszeripari termékeknél. Hihetetlen mennyiségű élelmiszeradalékot, tartósítót, cukrot stb. képes a mai kor embere legyömöszölni a torkán, de továbbra se térjünk el a tárgytól…
A piacgazdaság egyik legalapvetőbb vezérlő elvének, – amit egyébként nem fogsz megtalálni egyetlen könyvben sem, – a következő: „Semmilyen termék élettartamának hossza se sodorhatja veszélybe a ciklikus fogyasztás folyamatosságát.” Más szóval kritikus feltétel, hogy a dolgok elromoljanak, meghibásodjanak, szavatosságuk lejárjon adott időn belül. Ezt úgy nevezzük: „Tervezett Elavulás”.
Ez bizony igaz, bár a minőséggel kapcsolatos gondolataimat már korábban vázoltam. A technológia gyors fejlődése egyébként elősegíti ezt az elavulást: a számítástechnikával kapcsolatos termékek általában sokkal hamarabb válnak korszerűtlenné, mint ahogyan tönkremennének. Sok hazai háztartás, vagy iroda most is vígan elvan a Pentium I-es számítógépekkel.
Csak egy megjegyzés: az ötvenes-hatvanas évek amerikai autóipara mesterien űzte ezt az irányzatot. Minden évben új megjelenésű modelleket adott ki, úgy, hogy a lényeges technikán semmit sem változtatott. Volt, aki ki is cserélte a járgányát évente.
Ohióban, egy öregember nem tudta befizetni a villanyszámláját, – talán ismeri is az esetet – az áramszolgáltató kikapcsolta az áramot, emiatt az öregúr meghalt. – meséli egy ártatlan tekintetű fiatalember a képernyőről.
Bizony, az ilyen demagóg részek miatt lehetnek népszerűek a Zeitgeist-filmek a konteo-rajongók között; s lesznek a nevetség tárgyai egyes körökben. Fel kell vázolni az ellenségképet: ők most nem mások, mint a csúnya gonosz tőkés csoportok, a fináncoligarchia, sőt, a közgazdász szakma maga. Nem tudjuk meg, hogy az említett ohiói öregember lélegeztető gépre volt-e kötve. Máskülönben kicsi a valószínűsége, hogy az áramhiány a halálához vezetett volna. Az emberiség azért jó néhány ezer évig elvolt elektromosság nélkül is.
(…) agyilag enyhén sérült emberek jobb befektetők, mint a normális agyműködéssel rendelkező egyének. Hogy miért? Mert az agyilag enyhén sérült emberből kiveszett az empátia. Ez a kulcs. Ha nem rendelkezel empátiával, kiváló befektetővé válhatsz, tehát a Wall Street-i köröknek szükségük van ilyen empátia nélküli emberekre.(…) Ezek az emberek, akiknek nincs lelkük (…)
Ha az "ellenségről" van szó, nem finomkodnak; ez utóbbi gondolat a filmben megszólaló Max Keiser pénzügyi elemző véleménye.
Ha pénzt veszel kölcsön, többet kell visszafizetned, mint amennyit felvettél, ami azt jelenti, hogy te valójában ismét csak pénzt hozol létre a semmiből, amit ki kell szolgálni, megint csak több pénz teremtésével.
Ez a gondolat már közel ezerötszáz éve ismerős, ezen alapul a középkor kamattilalma, ami – mint tudjuk – az újkorra tarthatatlanná vált. Ez egy érdekes téma, külön cikket érdemel.
Valójában 2 dolog van, amit mindenkinek tudnia kell a pénzügyi rendszerről:
1: Minden pénz adósságból jön létre. A pénz számszerűsített adósság, mindegy hogy kincstári kötvényekből, lakáshitelekből, vagy hitel-kártyákból jött létre. Más szóval élve, ha minden kint lévő tartozást hirtelen visszafizetnénk, egyetlen dollár se maradna forgalomban.
2. Szinte minden hitelre számítanak fel kamatot, és az a pénz, amit a kamat kifizetésére használnánk, nem is létezik a globális pénzkibocsátásban. Csak egy fogalmat teremtettek meg a hitellel, ez a fogalom a pénzkibocsátás. Tehát, ha minden hitelt vissza kellene hirtelen fizetni, nem csak hogy nem maradna egyetlen dollár sem forgalomban, de maradna is egy gigantikus méretű tartozás, melyet lehetetlen visszafizetni, hisz a visszafizetéséhez szükséges pénz soha nem is létezett.
Ennek következményeképpen két dolog elkerülhetetlen: infláció és csőd.
Ez viszont egy rendkívül érdekes gondolatmenet. Az első két megállapítással egyet is értek, ez valóban így működik. Az inflációt illetően azért a helyzet ennél összetettebb. Infláció már az ókorban is volt, a fémpénzek virágkorában. A csődöt viszont nem tartom magától értetődőnek, a prudens pénzügyi politika lényege a csődhelyzet – államcsőd – elkerülése. Ez többé-kevésbé azért megoldható; bár tény, hogy az időszakonként megjelenő válságok szinte részei a rendszernek.
Nem mennék el megjegyzés nélkül a III. rész (Project Earth) egyik felvetése mellett sem:
Éppen ezért egy erőforrás alapú gazdaságban nem lehet pénzpiaci rendszer. Egyáltalán nincs pénz, mivel nincs rá szükség.
Erre azért nem vennék mérget. Valóban voltak olyan korszakai az emberiségnek, amikor jól elvoltak pénz nélkül. Kr. e. 600 előtt például valószínűleg nem létezett semmilyen pénz. A lakosság terményekben fizetett adót, és csereüzletekkel szerezte be szükségleteit. Azonban a kereskedelem fejlődésével nélkülözhetetlenné vált valamilyen általános értékmérő, erre a szerepre akkor a nemesfémek voltak a legalkalmasabbak. A kora középkorra visszaszorult a pénzhasználat, de a kereskedelem ismét visszatapsolta.
Ez a fent említett „erőforrás alapú gazdaság” érdekes utópiának tűnik. Voltak már utópisztikus kísérletek a múltban arra, hogy mesterségesen megvalósítsuk az ideális társadalmat, ahol mindenki egyenlő és boldog, de megjártuk velük. A szocializmus árát a mai napig fizetjük. Persze, a készítők nagyon ravaszak voltak: a filmben azt is említik, hogy sokan majd lekommunistázzák őket. Én már csak ilyen kiszámítható vagyok...
Azonban azt el kell ismernem, hogy a filmben felhozott számos zöld ötletet tényleg sikeresen lehetne hasznosítani a jövőben.
Összegezve: érdemes legalább egyszer megtekinteni ezt a Zeitgeistet is. Minden szempontból tanulságos, gondolatébresztőnek, vitaindítónak kiváló. Csak tudjunk a sorok között olvasni!
Koncsek Krisztián
